A címkék dicsérete

szerző: Belső Olga

Tartozom egy vallomással: én nem hittem a szócímkékben. De már elmúlt.

Lehet, hogy már többen észrevettétek, hogy elég jó kapcsolatot ápolok a szövegekkel, meg úgy általában az írással. Szeretem, na. Nekem a dumálás, a pofázás, az írás, a beszéd egyfajta művészet, önkifejezés, alkotás, meg persze szórakozás. Ahogy másnak (nektek, scrapper barátaim), a vizualitás, úgy nekem a verbalitás a jó haverom, én abban élem ki magam. Mindig újat, izgit alkotni, kitalálni egy olyan fordulatot, szóösszetételt, mondatfűzést, amit előttem még senki sem, na, az az én terepem.

Hát ebbe nem illeszkedtek sehová a konzerv szövegek, a szavak, idézetek, kifejezések. Basszus, ki mond olyat, hogy „szeressétek egymást”, meg hogy „tiéd a világ”? De a kedvencem a best day ever, az már-már a „szeretnék tolmácsot kérni” magasságokban röpköd, szállóigévé vált mintegy az évek során. Hát honnan a jó égből tudjam én azt, hogy ez volt életem legszebb napja, amíg nem értem az életem végére? Na ugye.

Na és akkor az történt, hogy elkezdtem PL-ezni. Oké, ez már tavaly januárban történt, megcsináltam két oldalpárt, aztán majdnem egy évig felé sem néztem, hát nem vagyok én olyan kis rendes, hogy hétről hétre fotókat válogassak. Aztán egyszer csak hopp, eljött az év vége, én meg bepánikoltam,  a macska rúgja meg, ha most nem csinálom meg a PL-emet, akkor már soha.

A tavalyi évünk, hogy úgy mondjam, eléggé eseménydúsra, és érzelmekben gazdagra sikerült. Hogy mást ne mondjak, vettünk egy házat, amibe szerencsésen be is költöztünk, úgy, hogy magunk alatt újítottuk fel. Szerencsére elég nagy ahhoz, hogy simán elférjünk akkor is, ha a felét leszeparáljuk a szálló cementpor okán, szóval semmi baj, élünk, a ház szépen fejlődik, nekem pedig van a folyamatról, mármint az otthonunk kialakításáról egy csomó fotóm. Meg a cuki gyerekeimről, akikkel, mikor máskor, mint nyáron vagyunk együtt mindig, akkor lehet megfigyelni őket testközelből, és dokumentálni a fejlődésüket.

Szóval elkezdtem behozni a lemaradásomat a PL-ben, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy elkezdtem ipari mennyiségű címkét és matricát használni. Magic.

20170112_093023

20170112_092959

20170112_093052 20170112_093115 20170112_093132 20170112_093203

Hogy sablon a szöveg, és nem full eredeti? Hát az nem baj. Nem azért, mert így jobban haladok, hanem mert nem lehet minden egyes fotó mellé kommentkártyát tenni. Vagyis lehetne, mi akadályoz meg benne, semmi, ugye. Csakhogy minek? Még én sem olvasnám el húsz év múlva, van nekem önreflexióm. Bőven elég, ha a fotó készítésének pillanatában átélt hangulatot visszaadom, arra pedig pont  jó, ha odacuppantok egy matricát, és már meg is van, ennyike.

És akkor utólag is tudni fogjuk, hogy minek mi volt a jelentősége. Jesszusom, emlékszem, a fejemet fogtam, amikor az „ez nem lehet igaz” szöveg kijött az egyik címkén. Most meg mit látok? Ott virít az egyik fotómon, ami akkor készült, amikor barátunk és kedvenc lelkészünk végleg elbúcsúzott a gyülekezettől. Tudnék róla írni hosszan, hogy mennyire meg voltam sértődve, amiért itt hagy, és mennyire hiányoznak a családjával együtt, de azt hiszem, ez húsz év múlva tök mindegy lesz. Elég ez a pár szó: ez nem lehet igaz. Alighanem, tudni fogom, mit jelent.

20170112_093150 20170112_093301 20170112_093325 20170112_093401 20170112_093645

Hát így szerettem meg a címkéket és a matricákat én, aki utálja a konzerv szövegeket, és mindig új verbális frappákat talál ki önmaga szórakoztatására. Használjátok ti is bátran, jó cucc az!

Még nem érkezett hózzászólás!

Hozzászólás most!